Kivetítések a Jövő Történetébe: Ismétlődések egy Hangszigetelt Térben
2021 December 03 2022 Január 06

A “jövő történelmének előrevetítése” ötletéből, valamint Pierre Schaeffer és Pierre Henry Symphonie pour un Homme Seul c. művéből (amely korai példája a konkrét zene műfajának) kiindulva, úgy gondoltunk erre az kiállításra, mint egy hangra. Kíváncsiak vagyunk rá, milyen visszhangot keltene a jelenlegi (vagy az eljövendő) környezetében, ehhez pedig szüksége van egy olyan közegre, amely őt visszatükrözi.

„A magányos embernek saját magán belül kell megtalálnia a szimfóniáját, nem csak a zene elvont kigondolása által, de azáltal is, hogy ő maga válik saját hangszerévé. A magányos embernek sokkal több eszköz áll a rendelkezésére, mint a hangolt énekhang 12 fokú skálája. Kiabál, fütyül, jár, dörömböl, nevet, sóhajtozik. Dobog a szíve, felgyorsul a légzése, szavakat formál, megszólít és szólítására mások felelnek.”
− Pierre Schaeffer, „In Search of a Concrete Music” (University of California Press, 2012)

A projekció és a visszhang analógiáját állítottuk fel, előre és hátra egyaránt tekintve. A helyi kulturális életbe belecsöppenve megpróbálunk tájékozódni – hasonlóképp, ahogy a világban is. Minden következő lépéssel a korábbi kulturális tevékenységeket igyekszünk megérteni, az elmúlt 30 évet, amelyből sokat közvetlenül nem is tapasztaltunk meg. Úgy gondoljuk, hogy lehetetlen egy gyakorlatot folytatni (legyen az művészi vagy sem), vagy lehetőséget nyerni a jövőbe való előrevetítésre anélkül, hogy ismernénk a helyet, ahol ezek eredetileg felépülnek. Általános megfigyelés – amellyel mi is egyet értünk -, hogy a kulturális gesztusok által keltett hangok visszhang nélkül maradnak – felfüggesztett példák az időben, múlt és jövő nélkül, vagy csak ideiglenes hatások (találkozók, beszélgetések, ideiglenes projektek, stb.).

A kiállítás végül két összekapcsolódó témát, két megközelítést társított: egy nagyon konkrétat, a (kulturális) infrastruktúrát illetően, és egy költőit, ami a színteret figyeli. Tudjuk, hogy a kezdeményezésünk túlságosan összetett csupán a tekintetnek és az jelenlegi kontextusnak, de reméljük, hogy ezeknek a témáknak a nyilvános vitába való visszahelyezése kiindulópontot jelenthet a további kritikai hozzászólásokhoz és tisztázásokhoz.

Az első téma a közművelődési infrastruktúra elmaradottságával foglalkozik, a független nonprofit kezdeményezések bizonytalanságával, a kulturális fejlesztési stratégia és a vitafelületek hiányával. Ebből ered a “nulláról kezdés” ismétlődése, a hiány okozta gesztusok, mint például: az intézmény mint személyes/ művészi projekt, egyéni felelősségvállalás a kutatásért, archiválásért stb. A meg nem lévő iskola[1] pótlása, amely zárolt és önfenntartó állapotban van.

A második téma kiindulópontja a fent említett kérdés volt, egy kulturális akció által kiváltott visszhang, és ugyanakkor a kritikai reakciók vagy nyilvános zavargások hiánya is. Itt beszélhetünk a magányos emberek szimfóniájának egy formájáról, amelyben magunkat használjuk saját hangszerükként (néha az infrastruktúra hiánya miatt). Egyedül tiltakozunk, azt utánozzuk, hogy valaki hallgat, egyéni gesztusokat és hangokat produkálunk annak reményében, hogy létrehozunk egy (kollektív) reakciót vagy végül hozzájárulunk a kollektív nyugalomhoz.

Ezek a gesztusok egy olyan informális struktúrát alkotnak, amelyek vagy bemutatják vagy nem a harmoniára való törekvést. Még ha a korlátozott erőforrások ellenére működőképes is, még nem sikerült elősegíteni egy nyilvános és stabil infrastruktúra létrehozását, ami nem fog egyszer csak eltűnni az azt hordozó kezdeményezés kimerülésével.

Alexandra Mereuți és Sebastian Danciu

[1] A kifejezés középkori értelmében, “amely szinttől függetlenül minden oktatási intézményt magában foglal” (Jegyzet az Iskola halott. Esszé az alternatív oktatási módokról angol nyelvű kiadásához, Everett Reimer).